A fesztivál rövid története 


1996-ban 1100 évvel azután, hogy a magyarok törzsei letelepedtek a Kárpátok hegyei által ölelt vidéken, azon töprengtünk az Ifjúságért Egyesület néhány zenemániás tagjával, hogy az évszázadok alatt összegyűlt gazdag kulturális örökség mely szelete kap a megérdemeltnél talán kicsit kevesebb figyelmet. Mivel Szolnok város vezetése is óhajtotta a Millecentenáriumhoz méltó ünnepi események minél minőségibb és színesebb kínálatát, nem volt nehéz belevágnunk a letűnt korok, nagy- és dédszülők népzenéjét új köntösbe öltöztető kortárs zenészek együtteseinek közreműködésével megálmodott háromnapos fesztivál megszervezésébe. Az akkor még csak a tág műfaji határokra utaló Ethnozenei, Folk és Folkrock Fesztivál névre hallgató program a nyári rendezvények szervezőinek rémálmával indult: egy szomorkás, esős délutánnal és egy művelődési ház falai közé kényszerült műsorral. Ám a felcsendülő zenék gyorsan mindenért kárpótoltak nézőt, szervezőt egyaránt. Végül idővel a napsugarakat is előcsalogatták az azóta is hagyományos helyszínünk, a szolnoki Tiszai hajósok tere fölé a már akkor is legendás Muzsikás együttes, a Kaláka, a Méta, a Tin-Tin Quartett, az útját még csak kereső, azóta nemzetközi hírnévre szert tett Lajkó Félix, a folkrock korai művelői: a Gépfolklór és a Barbaro léleksimogató és táncba hívogató dallamai, ritmusai.


Gondoltuk a közönség számos pozitív reakcióját látva-hallva, az ünnepi év múltával teszünk még egy próbálkozást, hogy meg-honosítsuk e műfajok rendszeres bemutatkozásának lehetőségét, újabb fesztiváli környezetet biztosítsunk a magyarok, az itt élő nemzeti kisebbségek, és akkor már „miért is ne” alapon, az egész világ színes népzenei hagyományainak új köntösben való előadásához. A Ghymes, a Csík, a Zurgó, az Irish Rovers zenéi újfent meggyőzték a nézőket és minket is: a folytatás nem maradhat el.


Nem gondoltuk ugyanakkor, hogy ezután 24 éven keresztül minden augusztusban államalapításunk ünnepéhez kötődve a Tisza partján jóleső munkával töltjük majd a napjainkat. Negyed évszázad elteltével, gazdagabban 77 napnyi program élményeivel, 395 fellépő zenekarral, előadóval – mely szám remélhetőleg az idén újabb 25-tel gyarapodik -, amelyek közül 55 helyi kötődésű együttes, 76 külföldi formáció, (összesen 4 kontinens, 25 országát képviselve), 27 táncházi forgataggal, 12 színházi előadással, 6 kiállítással, 3 összművészeti utca-fesztivállal, 2 világ- és népzenei országos tehetségkutató versennyel még mindig alig várjuk, hogy a nagyobbik színpadon felcsendüljenek az első fellépő együttes dallamai, talpunk alá kússzanak a ritmusok, és lágyan simuljon a zene ölelésébe a Tisza-parti fák susogása, a folyó halk vízének csobogása.

Az immár két és fél évtized során nem egyszer jutott eszünkbe, hogy jó ötlet volt ez annak idején, jó, hogy kitartásunk volt, jó, hogy ez idő alatt mindössze három esős napunk volt, és jó, hogy mindez nem csak volt, hanem van is. Mert a zene az ember egyik legnagyszerűbb adománya, ami nem ismer határokat, aminek ideológiák nem állhatják útját, amit még egy vírus sem pusztíthat el, ám mindnyájunkat összeköt, miként a fesztiválok fellépőit, a műsort hallgatókat is.

Short history of festival

1996. Exactly 1,100 years after the Hungarian tribes had arrived to settle in the area embraced by the Carpathian Mountains, a couple of friends together with some other music maniacs in the Association for the Youth were thinking about which section of the rich cultural heritage accumulated during the centuries was getting lesser attention than deserved. Since the town councillors also had the desire to offer a wider range of worthy and quality programmes linked to the jubilee, we did not encounter any major difficulties to initiate a three-day festival with participating bands who played the music of past periods, the folk music of our grandparents and great grandparents, in a new attire of a blend of modern and old music styles. The event then known as Ethno, Folk and FolkRock Festival – the name referring to the wide selection of musical genres – set out with a nightmare of the organizers of open air summer gigs: a gloomy and rainy afternoon, which forced us to move the programmes inside the walls of a nearby culture centre. Yet the sound of music instantly compensated the audience and the organizers as well. Performances by legendary bands like Muzsikás, Kaláka, Méta and Tin-Tin Quartett beside the young and pioneering Félix Lajkó and the tunes and rhythms of the early birds of Hungarian folk rock (Gépfolklór, Barbaro), in the end lured even some sunshine over the Square of the Tisza Boatsmen, our event’s regular venue ever since.

We thought that after the festive year, having received so many positive feedbacks from the audience, we might have one more shot at trying to introduce this opportunity for a regular meeting of performers active in various genres within a festival showcasing Hungarian musicians along with representatives of ethnic minorities in Hungary, and then pondering „Why not?” we also invited those recycling the rich and colourful vault of folk music in new forms from all over the world. The gigs by bands like Ghymes, Csík, Zurgó and Irish Rovers once again persuaded the audience and the organizers, too: the show must go on.

We did not think, however, that for the next 23 years we were going to spend the hot August days around the national holiday of founding Hungary with hard work but in good spirit by the River Tisza to arrange just another edition of our event. With a quarter of a century passed, richer with the experiences of 77 days of programmes showcasing 395 bands and performers – hopefully 25 more adding to this number this year – among them 55 local acts and 76 foreign bands representing 25 countries from 4 continents, 27 dance house programmes, 12 theatre plays, 6 exhibitions, 3 all-art street festivals, 2 national world and folk music talent contests, we are still waiting thrilled for the sounds of the first act on the big stage, for the rhythm to make our feet move and for the music to gently embrace the rustle of the riverside trees and the faint ripple of the river.

Now that I am scribbling these lines for the celebrating the 25 years of the Heritage World Music Festival, I cannot help but think that it really was a good idea to start out, it is great that we have had the strength to carry on, we have

been lucky to have three rainy days only, and it is a blessing that this festival is not a piece of the past but very much a part of the present. We believe music is one of the greatest gifts of mankind, which knows no boundaries and cannot be halted by ideologies or destroyed by a virus, yet it keeps connecting us all just like it links up the acts and the audience of the festival´ s programme.

ZENE HABBAL

Egy napról tudok az évben, amikor egészen biztosan érdemes szolnokinak lenni, s ez a nap – immár ötödik éve – augusztus huszadika. No nem a tűzijáték miatt, illetve kinek hogy, hanem mert egy, de akár két, sőt három délután, és egy tenyérnyi tér erejéig megyénk szépséges székhelye élmények forrásává változik: nem csupán kér, de nyújt. Zenét, igazit. De még milyen igazit! Azon belül ilyet és amolyat: mindenfélét, ami kicsit is a hagyományokból, a hagyományosból fakad, az e földből feltörő tiszta forrásokból. Ezen túlmenően tényleg nehéz behatárolni a mindenkori menü mibenlétét, mert mintha direkt törekednének is rá a szervezők, hogy ne lehessen határokat vonni köré. Azért Kelet-Közép-Európa határai úgy nagyjából érvényesek, s benne egy korábbi kis Magyarországé (ez alól kapásból most csak egy szabályt erősítő kivétel jut eszembe, Ravi, az afrikai hangszereken csengő-bongó, pengő és kongó angol úriember szerény személyében). Szóval ez a Szolnok nevű sziget a szárazföldön, a világ szerintem legnagyobb kisvárosa, s annak tenyérnyi tere ünnepünk mellékhatásaként mosolyba borul, kedv s örömök (no meg sörök!) röpködnek, és koradélutántól későestig úgy általában is “a boldogság finom, titkos kis láza bujtogat” ott a fák alatt és bokrok körül. Mondhatni, elszabadul a mennyország! Mert erre a néhány sűrű, szellőktől cirógatott órára feloldódnak a bőrünk és szorongó értelmünk képezte határok is, minek folytán a szűkülő és szűkölő értelmiség egy levegőt szív és önfeledten egyesül a munkásosztállyal, illetve ami abból maradt. Továbbá a koravén a későifjúval, a színrészeg a féljózannal, s ami a legszebb az egészben, a legények a leányokkal.

S mikor nem eszmét cserél, eszik (iszik), rop (pogózik), avagy szelet csap a delikvens, hát csak elvan csendben, és csorgatja le fülén át a lelkéig hatolót. (Megesik persze, hogy mind a hetet egyszerre műveli, sőt!) Néha nagy dolgok történnek, még ha fel nem is tűnnének senkinek, esetleg utólag írják meg az újságok. Színpadra lép például Lovász Irén, aki máshol fogalom, és mellé a Makám, ami ugyancsak, és a legjobb értelemben kísérletezni kezdenek rajtunk. Mondjuk egy készülő lemez kapcsán. Aztán ezzel mit se törődve elered az eső – elmossa egyúttal az ígéretes folytatást -, de van aki tán észre sem veszi eme apró körülményt, mert a sátorponyva alatt közös éneklésbe csap át a koncert. Mindenki mindenkivel. Vagy belekezd a Drums a lenyugvó Nappal szemben, és bár van még bőven a napból, őket fokozni és felülmúlni már nem lehet. Pedig hátravannak azok a Werteticsék is, akiknek ugyanaz a fiú fújja, mint az előbb emitt – de ez semmi ahhoz képest, hogy a dobos vagy öt formációban ontja a hangokat! Hát ilyenek és hasonlók esnek meg azokon az augusztusi ünnepnapokon, amik így egyre inkább a zene ünnepévé válnak számomra! És akkor a lábak körül

tekergő apróságokról – vagy a babakocsiban világpremiert tartó mégkisebbekről – nem is beszéltünk, pláne nem a helyszín kínálta írhatatlan ingerekről. Mert semmi nincs annyira otthon e városban, mint folkfesztiválunk a Galéria mögött és az ég alatt, valahol a fű, a pódium, no meg a padok magasságában. Ahol én többnyire egy ültő helyemben, “fültátva” habzsolom végig az élmények ilyetén nagyfokú áradását.

(Técsi Zoltán, 2000. augusztus)